<<< A cukrász család
alt
 . : CSALÁDI LEGENDÁRIUM : .

alt
Velem együtt biztosan többen is átélték már azt a helyzetet, amikor nagyszüleik, szüleik mesélnek régi anekdotákat újra és újra és újra ugyanazokat…….. Már előre tudjuk a sztori végét, hisz annyiszor hallottuk. De jó újra meghallgatni, együtt nevetni a már várt és ismert csattanón, vagy együtt szomorkodni a hallottakon.. Néha persze – titkon bevallhatjuk – unjuk, és kiabál egy kis hang legbelül, de nem mondjuk ki, hogy:
- Jaj, ezt nem régen mesélted!

Valahogy ez olyasmi, mint amikor az ember megnézi sokadik alkalommal is a kedvenc romantikus filmjét…….Olyan szívet, lelket melengető érzés. Ám a filmet elő tudjuk venni sok év után is, és újra átélhetjük a történetet, míg az időközben távozó szeretteink történeteiről sajnos ez nem mondható el.. És az ember igyekszik felidézni, hogyan is mesélte, mi volt a csattanó? Vagy csak a csattanó marad meg, de hogy jutottunk el odáig?
Bevallom, így vagyok ezzel most én is. 36 éven át hallgattam a „családi legendárium” rengeteg kívülről fújt elbeszélését, és most itt vagyok, és nincs meg bennem a történeti hűséghez szükséges pontos helyek és dátumok ismerete.. Elfelejtettem, kiesett..
De a lényeg megmaradt, maga a sztori…….
Ezeket a szívemnek kedves történeteket szeretném Önnel megosztani. Ezzel egy résnyi betekintést adok az eddigi életünkbe, és ezáltal jobban megismerhetnek minket és a munkánkat is. Nem, mint egy vállalkozót, hanem mint egy családot…

A közös kezdet, a megismerkedés:
Édesapám neve Kiss István, édesanyám Kiss Istvánné, született Bajza Teréz. Mindketten cukrászok voltak, mesterei a szakmának. 1963-t írunk, a helyszín valamelyik balatoni ÁFÉSZ cukrászműhelye. Édesanyám az üzemvezető. Nagyon szeretne máshol dolgozni, ezért a helyére egy másik cukrászmestert kerestek felvételre. Nagy sokára végre jelentkezett valaki, akit Anyu úgy várt már, mint a Messiást.

Édesapám volt az. Amikor először találkoztak, ott volt a helyi ÁFÉSZ elnök is, ő mutatta be őket egymásnak. Ahogy egy kis időre kettesben maradtak, Apu odahajolt Anyuhoz és a fülébe súgta:
- Kollegina, maga tényleg itt akarja hagyni ezt a munkahelyet, vagy csak központilag akarják elküldeni? Mert ha maradna, már itt sem vagyok, akkor nem kell az állás!
- Magát az ég küldte, el ne menjen! Már régóta egy másik cukrászdában várnak rám. Nekem tesz szívességet, ha elvállalja ezt a munkakört.

Megtörtént a teljes leltár átadás-átvétel, és itt véget is érne a történet, ha véget érne!
De nem. Hiszen itt vagyok.

A leltározás és a formaságok intézése után Apu egy lezárt borítékot nyomott Anyu kezébe, és azt mondta neki:
- Kollegina kérem, hogy ezt csak egy év múlva nyissa ki! Ne kérdezzen semmit, csak tegye meg…
Mindez a találkozásuk első napján történt.
Anyu világéletében szófogadó leányzó volt, tipikus eminens tanuló az iskolában, szorgos lánya a szüleinek.. Ha ő megígért valamit, akkor azt tartotta is. Eltette és megőrizte a levelet.
Napra pontosan egy év múlva nyitotta ki a borítékot. Ez állt a levélkében:
- Maga lesz a feleségem!
Ekkor már úgy hívták, hogy Kiss Istvánné…

Édesapám:
1919-ben született, Esztergomban. Imádta azt a várost, rengeteget jártunk oda egész életünkben. Ott mindig feltöltődött, olyan volt neki ez a hely, mint másnak a levegő! Végig barangoltuk az utcákat és minden olyan épületnél megálltunk, amihez valamilyen gyerekkori emlék vagy sztori fűzte. Nem volt egy rohamvágta! Megmutatta a házat, ahol éltek és ahol ő is megszületett. Mutatta az ablakot, hogy ott szokott kiszökni gyerekként, amikor büntetésbe tette a Mama. A szülei, Mama és Papa  - ezeket a szavakat mindig valami bensőséges hangsúllyal ejtette ki. Konkrétan rajongott értük, még akkor is, amikor 80 éves lett! Sajnos én nem ismertem Mamát és Papát, de Apu rengeteget mesélt róluk. Kisgyerekként az maradt meg benne, hogy amikor a szülei veszekedtek,akkor egyből átváltottak német nyelvű beszédre, mert azt a gyerekek nem értették... Legalábbis azt hitték ..

Gyerekek. Pontosan tizenkettő. Hat fiú, hat lány. Apu volt a legkisebb, a mindenki kedvence. És ő volt a legrosszabb a legcsintalanabb, de az összes közül a legvidámabb is. Nagynénéim mesélték ezt róla. És miután felnőtt, a tizenkét gyerek közül egyedül ő nem akart értelmiségi lenni. Így is történt, a család egyetlen fizikai munkát végző tagja lett. De amint lehetett, a maga ura volt. Saját törvényei szerint akart élni, mint egy szabad szellem. Állítólag már nyolc éves korában krumplinyomót faragott azzal a szöveggel, hogy Kiss István Csokoládégyára. Erre született? Bizonyára, hisz világéletében ennek a szakmának, hivatásnak élt. Nem véletlen gyűjtötte és őrizte meg a régi eszközeit, gépeit. A manapság „átkosnak” nevezett korban az volt a trend, hogy aki belépett az első munkahelyére, az onnan is ment nyugdíjba. Ez volt az elfogadott, a jó polgári, elvtársi viselkedés. Nos, Apunak több mint 30 munkahelye volt! A kis renitens! Nem azért, mert kirúgták volna bárhonnan is. Az ok: ahol nem tanult újat, onnan eljött, megunta.. elképesztő tudásvágy hajtotta egész életében. A legtöbb üzemben vezető lett, már vagy annak vették fel, vagy azzá vált rövid idő alatt. A Gerbau-ban is dolgozott – nem túl sokáig. A munkaidő reggel 6-tól délután 2-ig tartott. Pár hét után nem bírta tovább, mert ha neki még lett volna kedve dolgozni, vagy valami új sütit kikísérletezni, azt nem lehet abbahagyni pontban kettőkor, mert lejárt a műszak! (Munkamániás volt? Lehet… Legalábbis addig, amíg Anyut meg nem ismerte) Tehát eljött onnan is. Élete során többször kiváltotta az iparengedélyt, nekem csak az 1968-as maradt meg. Budapesten a háború után lett iparos, rengeteg sztoriszólt a Fillér utcáról, a Retek utcáról, és a Fő utcáról. Már nem emlékszem, hogy melyik részhez tartozik a történet, de azt mesélte, hogy a háború után nem konkurensei voltak egymásnak a cukrászok, hanem a kollégái. Az említett utcák közül, valamelyik kereszteződésénél négy cukrászda üzemelt, minden sarkon egy üzlet. De felosztották egymás között a „profilt”, egyik a pékárut sütötte, a másik a tortákat, a harmadik a tartós édességeket, a negyedik a csokoládék mestere volt. És mind megélt. Pedig a háború után sem dübörgött a gazdaság…….Ha valamelyiküknek épp elfogyott az egyik alapanyaga, akkor a másik kisegítette. Ma én Neked, holnap Te nekem.. Erre az időszakra datálható, hogy Apu egész életében megbízott mindenkiben, mert ez volt az elve:
- Akivel én kezet fogok, az többet ér minden papírnál!
Ahogy megtapasztaltam életem során, ezt mások nem így gondolták.. De ez már egy másik történet lenne..
Apu olyan békebeli, régimódi ember volt.
( Ő ihlette volna a Régimódi Kekszek új termékcsaládunk elnevezését?)
A négy cuki egy utcában, a háború utáni időszak, amikor az ország újra építette önmagát……..

Háború….
Apu annak is a részese volt.. itt most nem részletezem, de volt német hadifogoly és orosz hadifogoly is.. Ennek köszönhetően remekül beszélt németül és oroszul is. Ahogy Apu mondta, nézzük a dolgok jó oldalát! Később, amikor már én is megvoltam, akárhova mentünk a világban, ő volt a tolmács, a két nyelv közül valamelyiket megértették minden nyelvterületen. De a fogság azon kívül, hogy rengeteget elvett tőle, sokat is adott. Kitartást, a „mindent túl élek és megoldok” hozzáállást, a nem adom fel érzést, és a csak azért is sikerül gondolkodást. Bár szerintem Ő már születetten hozta ezeket. Legfeljebb a fogság ráerősített.
Apu mindig azt mondogatta nekem, hogy:
- Kicsim, mi olyanok vagyunk, mint a Keljfel Jancsi! Csak addig vagyunk a padlón, amíg nyomják a fejünket. Ahogy elengedik, egyből talpra szökkenünk!
Életem során, amikor már nem volt velem, hányszor eszembe jutott ez a mondata!
Nem igazán könnyű írni ezekről a dolgokról, hisz ahogy ő favorizálta a saját szüleit, én épp így érzek a mai napig irántuk. Már egyikük sincs velem. Hiányoznak. Tökéletes szülők voltak, egyedül tőlük kaptam meg a feltétel nélküli szeretetet és a teljes elfogadást. Hát ki ne értékelte volna ezt??

Édesanyám:
Anyu 1942-ben született, Szekszárdon, mint Bajza Teréz. Ha kivonjuk szüleim születési évszámait egymásból, egy szép számot kapunk: 23 év korkülönbséget. Ez bizony botrányos volt, még ma is sok embernél az lenne. Hát még a hatvanas években! De ne szaladjunk előre, ismerjük meg Tecát, Tercsit, ki hogyan nevezte annak idején..
Anyai Nagyanyámat kitagadták a szülei a teljes vagyonból, mert „rangon alul” ment férjhez. Ettől függetlenül szép családot alapítottak, hat gyermekük született. Anyu volt a legkisebb lány. Aki valami égi csoda folytán, egy csendes, szófogadó, szorgalmas gyermek lett. Az iskolában, ha lett volna hatos osztályzat, akkor ő azt kapta volna. Házi feladat mindig időben és tökéletesen megoldva, dicséretek sokasága kísérte a tanulmányai során.. Ezt később, amikor én gimnáziumba jártam, megkérdeztem tőle, hogyan lehetett azt megtenni, és főleg miért?! hogy mindig minden száz százalékosan készen lett, amivel megbízták? Annyit válaszolt, hogy nem tudta volna elviselni azt, ha kérdezik valamiről, és Ő ne tudja a teljes választ rá.  Ennyi.Bevallom, hogy én ilyet soha nem éreztem!

Szóval Anyu kitűnő tanuló volt és gyerekorvos szeretett volna lenni. De az Ő gyerekkora az ötvenes évekre tehető, pontosan 1956-ban lett 14 éves. Az évjárat történetét ismerjük… Elkezdte a gimnáziumot, amikor egyik nap a nagyapám beviharzott az iskolába és kivette Anyut onnan. Akkora volt a szegénység a családban, hogy nem volt pénzük Mamáéknak tovább taníttatni Anyut. Munkába kellett állnia, bárhol, akárhol, ahol adnak neki lehetőséget. 14 éves volt, egy eminens, aki tovább szeretett volna tanulni! A gimnázium igazgatója személyesen kereste fel a nagyszüleimet azzal, hogy Tercsinek tovább KELL tanulnia, ne vegyék ki az iskolából. Sírt rítt mindenki, de nagyapám hajthatatlan volt, sok az éhes száj, szükség van minden kenyérkeresőre.. Így lett Anyu cukrász-akarata ellenére……..és egy idő után vezető az egyik balatoni cukrász üzemben, ahol megismerte Aput.

Édesapám egy bizonyos idő után, úgy ahogy kell, megkérte Anyu kezét a szülőktől..
Akik magukon kívül voltak, hogy az ő okos, jól nevelt, szófogadó szép leányukat egy elvált ember, egy ÖREG ember akarja elvenni! Minden módon ellenezték a kapcsolatot. Nem volt mit tenni, Édesanyámat meg kellett szöktetni. És lőn világosság! Ez meg is történt. Apu, mint egy hős lovag, az éjszaka leple alatt „elrabolta” Anyut a szülői házból. A családi sztori pikantériája, hogy amint írtam már, anyai nagymamám egy igen módos család leánya volt. Aki beleszeretett egy nincstelen dunai hajóskapitányba, a későbbi nagypapámba. De nagymamám szülei is ellenezték ezt a frigyet, ezért mit volt mit tenni, nagyapám szintén elrabolta nagyanyámat. Most mondja valaki, hogy a sors nem ismétli önmagát !

Szóval lányszöktetés. Anyu elhagyta a szülői házat Apuért.. Akkor mentek csak vissza anyai nagyszüleimhez, amikor már megszülettem, addig nem beszéltek egymással. Én voltam a fehér zászló, a békepipa? Jól sikerült a terv, azonnali egymás nyakába borulás lett a történet vége.

Közös élet:
folytatás következik.........